Az 1982-ben hetvenévesen meghalt John Cheevertől keveset olvashat a magyar olvasó. Egy gyűjteményes novelláskötet (A vörös bútorszállító kocsi), s szintén mindössze egyetlen, bár a legjobbnak tartott regénye, az A Falconer férhető hozzá fordításban. Már amennyiben antikváriumokban, itt-ott könyvtárakban hozzáférhető. Minden bizonnyal szerepet játszik ebben az, hogy a hidegháború idején bontakozott ki pályája, amikoris az amerikai kertváros-előváros életformája krónikusi hűségű leírátának megmutatása ideológiai kérdéseket vethetett volna fel — vagy ki tudja, mi, ha nem ez. Utána meg talán nem találták már elég érdekesnek. Nem gondolom, hogy azért nem fordították, mert a realista próza minálunk éppen kimenőben volt a divatból. Azonban mivelhogy ő is, kollégái is fordítatlanok maradtak, a Jonathan Franzennel végképp visszatért realizmusra úgy csudálkozunk, mint egy folytathatatlan folyam valahonnan előtekeredett folytatására — de Cheever, vagy a minálunk mindössze egyetlenegy könyvvel, a legelső regényével jelenlévő Robert Coover mutatja, hogy odaát egyetlen pillanatra sem szűnt meg a tradícionális realista elbeszélés továbbírhatóságába vetett hit — ennek ékes, de sajnos csak egyedüliként lefordított példája John Williams lett, pontosabban az ő három regényéből is csak egy, a Stoner. Persze az USA-ban nem, de legalábbis nem úgy és nem azért vetődött fel a mi a valóság?, a ki uralja a valóságot?, vagy a ki tartja kezében a valóságot elbeszélni akaró elbeszéléseket? kérdésköre, mint a kommunista Kelet-Európában, ahol a realistának nevezett próza eszköztárát elutasítani egyet jelentett a szocialista kultúrpolitikai törekvések elutasításával — mivelhogy ezt a bizonyos eszköztárat mégiscsak a hazugság jegyében kellett sokaknak használniuk, és még akik tisztességesek maradtak, és nem hazudtak, azok is csak hozzájárultak a kultúrpolitika „igazának” fenntartásához. Amerikában a realizmus a kortárs mediális és politikai narratívák ellenében szerveződhetett a legnagyobb mesterek kezén a maga természetességében, így aztán kritikai éle megmaradt. Nb. éppen e kritikus él tette lehetővé, hogy magyarul azért valami a nyolcvanas években mégiscsak megjelenhessék, hiszen arról tudósítanak Cheever komor írásai, hogy azokban a tejjel-mézzel folyó suburbiákban sem megy minden rendjén — sőt!

Cheever írásai az idilli amerikai elővárosok sötét oldalát mutatják meg az emberen keresztül. Hogy a rendezett előkertes, takaros kis házakban, a kézzel kitapintható bizonyosságában az amerikai álomnak, kik is élnek. Maga is ezt a világot élte évtizedeken át, itt rejtegette homoszexualitását — egészen sokáig eredményesen, egészen sokáig talán magának sem vallva be, azután, már elég későn, mégis —, és itt nem tudta rejtegetni alkoholizmusát. Nem mellesleg, itt vált a kortárs amerikai rövidpróza egyik legnagyobb mestéréve. Mert a két mondott könyvéből számomra egyértelműen a rövidprózákat tartalmazó a katartikusabb élmény, jóllehet a legutóbbi amerikai irodalomtörténetet taglaló kézikönyvünk (Bollobás Ildikó remek munkája) is inkább a regényeivel foglalkozik. Mindez, ahogy itt leírtam nem csak sommás-unalmasan hangzik, de elkoptatottan is, hiszen az Amerikai szépség után mindez a kertváros-duma már közhelynek tűnhet, semmi másnak. Amin nem változtat az sem, hogy Cheever mindezt annak előtte írta meg. Na tessék, itt egy ok, hogy vajon mért is nem született bővebb magyar kiadása: mert megkésettnek hangoznék. A cheeveri kisepika azonban ilyenfajta kerekperec morális kijelentéseket, ítéleket nem tesz. Mozaikokból szerveződik meg az egység, és csak jónéhány novella olvastán látható meg a big pictureből valamicske töredék. Mert persze az az egész, mi más is lenne, ha novellákból konstruálódik. De töredékes a Falconer is, amely nem kertváros-regény, hanem börtönregény, ám főhőse érezhetően a suburbhoz tartozó, akit, bármennyire is demagógan hangzik ez, maga az ország juttatott végülis börtönbe — mondjuk tapasztalt olvasónak kell lenni, hogy ezt az ember lepárolhassa a vékonyka regényből.

Tulajdonképpen ha egy másféle filmes „előképet” nézünk, még jobban leírható ez a világ, hiszen az Amerikai szépség nem Cheever idejében mutatja meg ezt, hanem éppen utána. A Cheeverét a Mad Men villantja föl, amely érezhetően merített a háttér megrajzolásakor ezekből az írásokból. Ez még a kora reggel a munkahelyükre, a belvárosi irodákba öltönyben, nyakkendőben és kalapban bevonatozó úriemberek világa, akik elegáns aktatáskájukba hajtogatják az út alatt kiolvasott lepedőnyi újságot, és azokban a bizonyos irodákban annyit keresnek, hogy eltartják egymaguk az egész családot. Mert az előváros, vagy mai szóval, a kertváros, a feleségeik világa, akik azalatt otthon vannak, összejárnak, partikat szerveznek, jótékonykodnak. És közben a házasság meleg magányát élik — a férfiak a városban, a nők az elővárosban. Aztán esetenként borul a bili, a két világ láthatóvá válik egymás számára, aminek törés, legtöbbször válás a vége, és a meleg magányból a rideg magányba lépnek át ezek az alakok. Az ötvenes és a hatvanas évtized tárgyai és hangulatai hatják át a novellákat, váratlan tragédiák, és nem váratlanok, vagy mozaikdarabkák különösebb nagy történések nélkül. Mindent a kicsiség hat át a nagyszabású külsőségek közepette. Cheever szereplőinek körmükre ég a parázs, ritkán fogy ki a whiskey a poharukból, megfontoltnak és komolynak látszanak — meglett embereknek. Aztán valamit mégiscsak megmutatnak magukból.

Cheevert mégsem igazán azért érdemes olvasni, mert a mondott évtizedek amerikai világát mutatja meg. Bár persze megmutatja azt is, jobban mondva annak egyik oldalát. Azt az oldalát, amelyet tulajdonképpen közhelyre koptattak a filmek. Hanem azért az oldaláért, amelyhez semelyik film nem férhet hozzá. Kimért, szikár nyelv, pontosan megtervezett és kidolgozott atmoszférikus hatásokkal dolgozó jelenetezés, ütős cselekmény, tragikus összhangzat — ez a Cheever-szövegek igazi, lényegi világa, ez teszi nagy íróvá őt, és ez teszi élménnyé az olvasását. Mindez magyarul is igen markánsan szól — a Falconert Göncz Árpád fordította, a novellákat egész munkaközösség — egy kivételével csupa nő! Nagy veszteség lenne, ha itthon nem ismerhetnénk meg jobban ezt a kiváló elbeszélőt.